Három jelleg

A létezésnek három egyetemes jellemzője van: állandótlan, elégtelen és éntelen. Az állandótlanság azt jelenti, hogy ami létrejött, az meg is szűnik. Ami megszületik, az egyszer meghal, amit megszerzünk, azt egyszer elveszítjük, amit megtapasztalunk, az egyszer el is múlik. Úgy is lehet mondani, hogy minden folyamatos változásban van. Ez az első egyetemes jelleg. Az elégtelenség, amit szenvedésteliségnek is mondanak, azt jelenti, hogy mivel a dolgok elmúlnak, ezért nem találni semmit, amivel maradandóan megelégedhetnénk, ami tartós békét és boldogságot adhatna. Ezért folyamatosan elégedetlenek vagyunk, s a megelégedettségnek csak röpke pillanatait élvezhetjük. Ez a második egyetemes jelleg. Az éntelenség azt jelenti, hogy mivel a dolgok változóak és elégtelenek, így nem találunk semmi olyat, amire rámondhatjuk, hogy az én vagyok vagy az hozzám tartozik. Az én a tapasztalót illetve a cselekvőt jelenti, aminek elméletileg ugyanannak kell maradnia az egész tapasztalás illetve cselekvés folyamatában. Az én az, amilyen nézőpontból épp rálátunk minden másra, s ezért az válik minden mércéjévé. Ez az én lehet egy gondolat, egy nézet, egy érzés vagy bármilyen más tapasztalat. De mert nem találni olyat, ami ne változna, így egy szilárd ént sem találni. Ez a harmadik egyetemes jelleg.

Röviden, a legfontosabb megállapítás, hogy minden változik, s erre az állandótlanságra építve személyiségünk két fontos jellegét láthatjuk meg. Az a törekvésünk, hogy állandóságot, maradandót találjunk, azt eredményezi, hogy elégedetlenek vagyunk. Ennek az állandóságra való törekvésnek pedig a gyökere, s végső megjelenése az én gondolata, amivel saját magunkat akarjuk valamilyen módon megszilárdítani, illetve a viszonyainkat, legyenek azok egy személyhez vagy tárgyhoz köthetők, szintúgy maradandónak akarjuk megélni.

Függő keletkezés

A világban történő változások nem véletlenszerűek, hanem az okság törvénye szerint zajlanak. Ez a buddhizmusban azt jelenti, hogy valaminek a keletkezése más feltételek függvényében történhet csak meg, s szintúgy különböző feltételek szerint marad fenn és szűnik meg valami, miközben saját maga is feltétele más dolgok létrejöttének és megszűnésének. Ennek egyik példája az, ahogyan a mag a fa oka. De hogy a mag kihajtson, szüksége van talajra, vízre és napfényre is, s az is fontos, hogy ezek milyen mennyiségben és minőségben vannak jelen. Az is fontos, hogy időközben a hajtást ne pusztítsa el semmi, hogy elég helye legyen nőnie. Tehát szükséges az, hogy ne lépjenek fel akadályozó körülmények és meglegyenek a szükséges feltételek. Ha pedig minden rendben van, akkor a magból fokozatosan fa lesz. A fa fennmaradásához azonban szintén szükség van számos dologra, melyek hiánya a fa pusztulásához vezethet. Így, miközben azt látjuk, hogy egy fa szilárdan áll, ehhez szükség volt a magra, ami az oka, és szükség van a környezeti tényezőkre, amik a feltételek. Ezt jelenti a függő keletkezés elve.

Hat érzékterület

Az egész tapasztalati világunkat fel lehet osztani hat fő területre: látványok, hangok, szagok, ízek, testérzetek és tudati folyamatok. Az öt érzékszerv által megélt benyomásokat nevezzük az anyagi világnak, míg a hatodik érzékszerv, a tudat tapasztalatait a szellemi világnak. Minden, ami csak létezik, s minden, amit csak el tudunk képzelni, a hat közül valamelyikbe tartozik. Érdemes látni, hogy itt nem egy test-lélek kettősségről van szó, hanem hat érzékterületről. Ezek azok, amiket ténylegesen tapasztalunk minden nap, ez jelenti az egész világunkat, az életünket. Amikor azt mondjuk, hogy minden, akkor az ezt a hatot jelenti. Amikor tetszik valami, akkor ebből a hatból tetszik valamilyen benyomás, s ha valami nem tetszik, akkor ebből a hatból nem tetszik valamilyen élmény. Ez lehet bármi, amit csak látunk, hallunk, érzünk vagy elgondolunk. Ezért, amikor a buddhizmusban arról van szó, hogy valami ilyen vagy olyan, akkor ez a hat érzékterületre vonatkozik. Mondhatjuk azt, hogy létezik egy külső, közös világ, s létezik egy belső, személyes világ. A külső az, amit az öt testi érzékszervvel tapasztalunk, míg a belső mindaz, amit a tudatban, a hatodik érzékszervvel. De ha megnézzük alaposabban, akkor mind a hat együtt működik, s mind a hat valamilyen benyomást észlel. Mikor azt látjuk, hogy ott egy fa, akkor az nem egyszerűen egy külső dolog látványa. Egyrészt magának a fának a látása egy benyomás, ami megjelenik egy adott érzékterületen, s nem valami külső belépése a mi világunkba, vagy a mi érzékelésünk kilépése egy külső világba. Ha csak a látást vesszük, mint érzékszervi területet, itt csak a színek és formák megjelenéséről, majd eltűnéséről van szó. Hogy ezt úgy fogjuk fel, mint fa, ez már a tudat működése, s hogy azt mondjuk, hogy ez a fa tőlünk ilyen és ilyen távolságra van, szintúgy a tudat működése. Így működik együtt a hat érzékterület.

Öt halmaz

Az öt halmaz a tapasztalati világunk egy másik felosztása, s míg a hat érzékterület esetében a testi benyomások kerültek többségbe, itt a tudatot osztja fel a buddhizmus több részre. Az öt halmaz a következő: test, érzés, észlelés, késztetések és tudat. A test az öt testi érzékterületet jelenti: a látást, hallást, szaglást, ízlelést és tapintást, míg a többi négy a hatodikat: a tudat működését. Az érzés nem az érzelmekre utal, hanem három alapvető minőségre, amilyenként az egyes tapasztalatok megjelenhetnek. Ez a három érzés a kellemes, a kellemetlen és a semleges. Az észlelés jelenti azt, amikor felfogjuk valamiről, hogy micsoda, tehát hogy például ez egy asztal, az meg egy váza, ezek észlelések. A késztetések csoportjába tartozik minden egyéb tudati működés, beleértve az érzelmeket, az emlékeket, s az összetettebb gondolkodást is. A késztetések halmazának fontos eleme az akarat, a szándék, ami meghatározója annak, hogy mit cselekszünk. Ez egyetlen halmazt képez, minthogy a szándék az számos előző élményre épül, befolyással van rá mindaz, amit a világnézetünknek tartunk, s az is, hogy milyen véleménnyel vagyunk a világról, az emberekről és a tárgyakról. Végül a tudat jelenti a tudatosságot mindarról, amit épp megélünk. Tehát tudatában vagyunk mindannak, ami történik, amik benyomásként megjelennek, majd eltűnnek.

Az öt halmaz nem különálló elemeket jelent, továbbá egy-egy halmaz sem valami egyszerű dolog, hanem benyomások, élmények egy csoportja. Tehát ez is egy könnyen alkalmazható és gyakorlatias felbontása annak, amit a tapasztalási folyamatokban folyamatosan átélünk.

Karma

A karma, ami szó szerint tettet jelent, az okság egy sajátos esete, ami meghatározza a testi, szóbeli és gondolati cselekedetek viszonyát a tudathoz és így a tapasztalatokhoz. Ez képezi a buddhista erkölcs és világmagyarázat alapját. A karma úgy magyarázható, mint szokáshajlam. Az embernek számos szokása van, s ezeket a szokásokat folyamatosan megerősítjük azzal, ahogyan cselekszünk, s ahogyan értelmezzük a tapasztalatainkat. A megszokás által így hajlamosabbak vagyunk bizonyos fajta, akár automatikus cselekedetekre is, a tettek, a szavak és a gondolatok szintjén is. A cselekvés része az, ahogyan az élet különböző helyzeteire reagálunk, ahogyan egyes esetekben eljárunk. Az értelmezési része pedig az, ahogyan látjuk a világunkat, értékeljük magunkat és a környezetünket. Egy példa erre, ha zenét hallunk. Attól függően, hogy milyen zenét szeretünk, érezhetjük azt, hogy ez egy nagyon jó dallam, de azt is akár, hogy ez nem több zavaró zajnál. Ha szeretjük, lehet, elkezdjük magunkban mondani a szövegét, vagy dudorászni, esetleg a ritmusára mozogni. Ettől jó kedvünk lesz, s így továbbra is szeretni fogjuk azt a zenét. Amikor pedig bemegyünk egy áruházba, s épp az a zene szól, bár nem különösebben figyelünk rá, javítja a hangulatunkat, s esetleg szívesebben vásárolunk még valamit. Egy másik példa a reklám, aminek az a feladata, hogy megismertessen valamilyen terméket. Minél többször látjuk a reklámot, annál inkább azt érezzük, hogy ismerős. Ezért aztán ha az áruházban járunk, ahol számunkra kellemes zene szól, akkor miközben egy polcot nézünk, az ismerős terméket vesszük észre, miként egy tömegben is kiszúrjuk az ismerősünket. Ilyen módon a tudatban, a folyamatos megerősítés következtében, kialakul a hajlam, ami aztán meghatározza azt, amit észlelünk, s amit cselekszünk. Természetesen a szokásokat meg is lehet szüntetni, vagy módosítani, felülírni. Ez a karma működésének az elvi része.

A karma gyakorlati jelentősége főképp az erkölcsi minőségében van. Különböző tettek különböző következményekkel járnak. Egy tett helyes, vagy helytelen voltát abban ismerhetjük fel, hogy mennyire és milyen formában okoz szenvedést illetve boldogságot. A szenvedés és boldogság felfogható úgy, mint hogy a tudat az mennyire zaklatott vagy békés, felkavart vagy nyugodt, elégedetlen vagy elégedett. Még egyszerűbben: a helyes tett kellemes, a helytelen tett kellemetlen érzést okoz; a semleges tett pedig semleges érzést. Egy tettnek a következménye nem szükségszerű, hogy azonnal megjelenjen, ezért a buddhizmusban beszélnek az ebben az életben, a következő életben és az azt követő életek valamelyikében beteljesülő következményről is. A tett esetében döntő kérdés, hogy az szándékos vagy nem szándékos, ugyanis csak a szándékos tettek azok, amelyekért az ember erkölcsileg felel, így amit nem akaratlagosan követ el valaki, azt nem nevezik karmának, s nincs is karmikus következménye. A karmikus szó itt arra utal, hogy egy tett szokáshajlammá válik, s ennek a berögződésnek adódnak későbbi következményei.

Három gyökérok

A három gyökérok képezi a tudatban levő legalapvetőbb hajlamokat. A hétköznapi ember minden tette ezen gyökérokok valamelyikéből ered. A buddhizmusban a három alapvető hajlam a következők: a sóvárgás, a gyűlölet és a tudatlanság. A sóvárgás jelenti a különböző benyomások iránt vágyat, ami jelentheti azt, hogy valaminek a megtapasztalását szeretnénk élvezni, ez az érzéki vágy, illetve jelentheti azt általánosságban, hogy valamivel kapcsolatban azt szeretnénk, hogy legyen vagy épp ne legyen. Tehát például legyen napos idő, de ne legyen ebédre főzelék. A gyűlölet csoportjába tartozik minden, amivel szemben ellenszenvvel viseltetünk. Ez az, amikor valamire azt mondjuk, hogy nem tetszik, meg az is, amikor valakire haragszunk. A tudatlanság az a legvégső kötődés, ami minden más ragaszkodás alapját képezi. A tudatlanság jelenti azt, hogy nem ismerjük fel a dolgokat annak, amik, vagyis nem látjuk meg a három egyetemes jelleget, s ezért állandónak, boldogságosnak és énnek, illetve hozzánk tartozónak éljük meg őket. Így a legtöbb tettünk valamilyen formában ezt a három alapvető hajlamot erősíti folyamatosan, aminek következtében pedig az életünket hol jónak, hol rossznak éljük meg, de mindenképp elégtelennek, nem kielégítőnek, hiszen – mivel a dolgok állandóságát feltételezzük – félünk a jó elveszítésétől és nem hisszük, hogy a rossz elmúlik.

Káros és üdvös tettek

Amikor káros tetteket követünk el, akkor bűnöket, mikor üdvös tetteket, akkor érdemeket halmozunk fel. A bűnök és érdemek felhalmozása a tettek következtében a tudatban rögzült szokáshajlamokat jelentik – ahogy láthattuk a karmáról szóló részben. A bűnök és érdemek azok, amik aztán meghatározzák, hogy az emberrel jó, vagy rossz dolgok történnek, akár ebben az életben, akár az elkövetkezendőkben. Ezt nem büntetésként vagy jutalomként szokás értelmezni a buddhizmusban, hanem a cselekedetek természetszerű következményeiként, ahogyan az időjárás is a különböző okok és feltételek eredményeként alakul.

Általánosan tíz káros tettről van szó a buddhizmusban. Az első három testi cselekedet, s ezek az ölés, vagyis bármilyen lény életének kioltása, a lopás, tehát más tulajdonának elvétele, s a helytelen szexuális viszony, ami elsősorban egy másik személy párjával történő kapcsolatot jelenti, de ide értendő még a nemi erőszak és a kiskorúak megrontása is. Négy szóbeli cselekedet: hazugság, durva beszéd, széthúzást okozó beszéd, fecsegés. Végül három tudati cselekedet: sóvárgás, harag és helytelen nézetek, ami a karma, vagyis az erkölcsi felelősség, a tettek következményének tagadása, továbbá az újraszületés létének tagadását jelenti. Az üdvös tettek ennek a tíznek a kerülését jelenti egyrészt, másrészt az olyan tetteket, mint az adakozás, az erkölcsösség és a meditáció.

Az üdvös tettek közül az adakozásnak különösen nagy jelentősége van a buddhizmusban. Amikor adakozásról van szó, akkor az elsősorban a buddhista közösségnek való adományozást jelenti. A buddhista közösség szerzetesekből és világiakból áll. A világiak anyagilag támogatják a szerzeteseket, akiknek ez az egyedüli megélhetési forrásuk, cserébe ezért a világiak érdemekre tesznek szert, amik aztán jó újraszületést eredményeznek, másrészt a szerzetesek a tanítást adományozzák nekik. Így azt lehet mondani, hogy az adakozás az, ami a buddhizmust folyamatosan életben tudja tartani.

Újraszületés

A karma meghatározza azt, ahogyan cselekszünk, s ahogyan a világot tapasztaljuk. Ahogyan ez egy élet során működik, úgy működik életről életre is. Tehát a buddhizmusban a test pusztulása nem jelenti a tudat pusztulását. Amilyen szokáshajlamokat kialakítottunk és megőriztünk az egyik élet során, az megjelenik abban, hogy milyen lesz a következő élet. A három alapvető hajlam, más néven a gyökérokok adják azt a mélyen húzódó vágyat, hogy éljünk, s attól függően, hogy a három gyökérokból melyik, és mennyire erősen van jelen, meghatározzák, hogy miként éljünk. Ehhez adódik hozzá az összes többi szokáshajlam, vagyis a késztetések, minthogy mindig arra van erősebb indíttatásunk, amihez már tartozik egy hajlam, ezért a kettő gyakorlatilag nem válik szét. Hogy értsük az újraszületés működését, be kell látni azt, hogy egy embernek vannak erősebb, mélyebben rögződött szokásai, és vannak felszínesebbek. Vannak dolgok, amiket gyerekkorunkban csináltunk, de aztán kinőttük. Vannak dolgok, amiket egy életszakaszban napi szinten követtünk, majd elhagytunk. Ritkább esetekben léteznek úgynevezett sorsfordító események, amikor valaki radikális személyiségváltozáson megy keresztül, a különböző traumákról és az amnéziáról nem is beszélve. A halál és születés szintén egy olyan változás, ami után csak a mélyebben rögzült hajlamok maradnak meg. Egyedül a karma – a saját tetteink nyomán kialakult szokáshajlamok – az, ami aztán az új születést meghatározza, beleértve olyan dolgokat is, hogy milyen kilátásaink vannak arra az életre.

Az újraszületés a buddhizmusban sokaknak nehezen érthető, s ennek két oka szokott lenni. Az egyik ok, hogy a buddhizmusban – szemben például a hinduizmussal – nincs halhatatlan lélek, a másik pedig, hogy mindenkinek vannak egyéni előző és elkövetkező életei. Tehát miközben van egy elkülöníthető folyamatosság, nincs semmilyen állandó lélek, aki vándorolna. Ami újraszületik, azt a buddhizmusban tudatfolyamnak nevezik. A tudatfolyam azt kívánja kifejezni, hogy a tudat nem egy változatlan valami, nem egy szilárd dolog, hanem tapasztalatok, azaz tudattartamok áramlása. Nincs olyan, hogy a tudat közepe vagy valamilyen szilárd pontja, ami mindig jelen van, hanem csak az élmények szakadatlan megjelenése és eltűnése. Ezért akár egy folyóhoz is hasonlítható, ami a víz áramlása, s az állandóan mozgó vízen kívül nincs semmi, amit folyónak lehetne nevezni. A tudat a hat érzékszervi benyomás tudatossága, így maga a tudat egy összefoglaló név arra, ahogyan a különböző benyomásokra tudatosak vagyunk pillanatról pillanatra. A tudat a négy tudati halmaz váltakozása, ahogyan hol kellemes, hol kellemetlen érzések bukkannak fel, és különböző gondolatok és elképzelések jutnak eszünkbe egymás után. Mivel ezek a tudattartamok nem véletlenszerűek, hanem függőn keletkeznek, ezért oksági láncolatok alakulnak ki. Ilyen oksági láncolatok alkotják szokáshajlamokat, vagyis a karmát. Továbbra is a folyó példájával élve, ez olyan folyó, amely nem egyetlen vízáramlatból áll, hanem sok különböző erősségű és mélységű sodrás van benne, s ezek az áramlatok a többi áramlat függvényében mozognak. Ugyanígy, a berögződések is a feltételektől függően jelennek meg egy bizonyos erősséggel. Tehát a tudatfolyam egyrészt pillanatról pillanatra változik, alakul, másrészt mindig az előző pillanatból következik az újabb pillanat, ezzel fenntartva a folytonosságot. A tudatfolyam legfőbb mozgatóerői a három gyökérok, így amíg azok jelen vannak fennáll a tudat is. Ezért van az, hogy a test halálával nincs vége az életnek, mert a tudatfolyam létének nem feltétele a test. A halál után aztán a karma függvényében különböző birodalmakban lehet megszületni.

Hat birodalom

A buddhizmus szerint nem csak emberként lehet születni, sőt, az emberi születés igen ritka. A hat birodalom a következők: poklok, éhes szellemek, állatok, emberek, titánok, istenek. A poklok, merthogy számos pokol létezik a buddhizmusban, a legszélsőségesebb szenvedés helyei, ahová valaki az erőszakos tettekben megnyilvánuló erős gyűlölet következtében születik. Az éhes szellemek – vagy egyszerűen csak szellemek – világa a szélsőséges sóvárgás birodalma, ahol a szellemek folyamatosan éhesek, de sosem tudnak betelni. Az állatok birodalma a szélsőséges tudatlanság, a tompaság helye, ahol az élet csak a túlélésről és szaporodásról szól. Az emberek birodalmában nincsenek igazán szélsőségek, az életnek vannak jó és rossz részei is, s ezért nevezhetjük az értelem világának is, ahol a legjobb a belátás lehetősége. A titánok világa a folyamatos küzdelemről szól, hogy feljebb tőrjenek az istenek világában, s ezért állandóan irigykednek és háborúznak. Az istenek birodalma, a mennyek, az örömök és élvezetek különböző fokait jelentik, ahol mindenki boldogságban és gyönyörben él.

Mindenki születhet a hat birodalom bármelyikében, a karmájától függően, s bár az élet hossza lehet rövid és nagyon hosszú is, egyszer mindenképp véget ér. Ezért nem léteznek sem halhatatlan istenek a mennyekben, sem örök szenvedők a poklokban.

A hat birodalmat három világra is felosztják, amik a vágy-világ, a forma-világ és a formanélküli-világ. A vágy-világába tartozik az öt alsóbb birodalom és az isteni létsíkok alsóbb fajtái, míg a másik kettőben csak istenek laknak. Az elnevezések beszédesek, vagyis a vágy-világban az érzéki vágyak az uralkodóak, minden lényt azok mozgatnak. A forma-világban már nincs érzéki vágy, viszont ugyanúgy van az isteneknek teste, s vannak tárgyak is, mint épületek és ligetek. A formanélküli-világban csak tudattal rendelkező, test nélküli istenek vannak. A vágy- világon belül leginkább az üdvös és káros tettek számítanak, hogy valaki miként születik meg. Az alsóbb világokban – poklok, szellemek, állatok – a lények nem igazán rendelkeznek semmiféle erkölcsi érzékkel, elméjük tompa, s így esetükben önálló akaratról nem nagyon lehet beszélni, vagyis – szándék híján – nem hoznak létre karmát. Így a haláluk után azoknak a berögződött hajlamoknak jut nagyobb szerep, amiket megelőző életeikben halmoztak fel. Mivel nincs első születés a buddhizmusban, ezért nem merül fel az az eset, hogy egy lénynek ne lenne korábbi életekből származó karmája.

A felsőbb világokban a lények szabad akarattal rendelkeznek, ezért képesek befolyásolni jövőjüket. Ám leginkább az emberek azok, akik tiszta értelemmel bírnak, ezért is van az, hogy ez a legalkalmasabb létforma a megszabaduláshoz.

A vágy-világon belüli mennyekben az emberek az üdvös, jó tetteik következtében születnek. Ez a tíz káros avagy helytelen tett kerülését jelenti, továbbá az olyan üdvös tetteket, mint az adakozás. A forma- és forma-nélküli világokban való születéshez azonban már kevés a jó tett. Ezek a mennyek csak a különböző meditációs gyakorlatokat folytatók számára elérhetőek.

Négy nemes igazság

Eddig megismerhettük azt, hogy a buddhizmusban mik a világ működésének alapelvei, miből áll a jelenlegi és az elkövetkező élet, valamint hogy milyen oksági törvények határozzák meg életminőségünket. Említésre került az, hogy a világban nincs semmilyen kielégítő létforma, és hogy az újraszületések folyamatos, mérhetetlen idő óta zajló sorozatában vagyunk benne. Ezt az elégtelenséget nevezi meg a buddhizmus az első nemes igazságnak, ami úgy is ismert, mint a szenvedés nemes igazsága.

A szenvedés nemes igazságának létezik egy nyolctagú meghatározása: szenvedés a születés, szenvedés az öregség, szenvedés a betegség, szenvedés a halál, szenvedés együtt lenni a nem szeretettel, szenvedés távol lenni a szeretettől, szenvedés nem megkapni a vágyottat, szenvedés az öt halmazhoz való ragaszkodás. Az első négy könnyen érthető okokból szenvedés. Az ötödik és hatodik esetében lehet egyaránt élményről, tárgyról vagy emberről szó, amit szeretünk, de nincs velünk, vagy nem szeretünk, de jelen van. A hetedik a kielégítetlen vágy, amikor reménytelenül sóvárgunk illetve nem kapjuk meg, amit akarunk. A nyolcadik az, ami röviden összefoglalja azt, hogy mit jelent alapvetően a szenvedés. Az öt halmaz – test, érzés, észlelés, késztetések, tudat – az, ami mi magunk vagyunk és ahogyan a világot látjuk, ez képezi egész tapasztalati világunkat. A ragaszkodás az öt halmazhoz magából a tudatlanságból fakad, aminek következtében azt gondoljuk a halmazokról, hogy azok mi vagyunk, illetve hogy hozzánk tartoznak. És mivel a halmazok folyamatos változásban vannak, így bármilyen ént is képzelnénk el magunknak, azt sosem tudjuk tartósan megélni. Ezért elégedetlenek vagyunk. Ennek az elemi elégedetlenségnek, a szenvedésnek a megértése a kulcsa annak, hogy felismerjük, ebben az emberi életben, de még a legtökéletesebb mennyekben sem lelhetünk igazi boldogságra.

A szenvedés azonban nem önmagától van, az elégedetlenség nem feltétlenül szükséges jellemzője mindennek, amin nem tudunk változtatni, hanem van oka is. Ezt az okot egyszerűbb formában sóvárgásként nevezi meg a tanítás. Itt nem bármilyen szándékról vagy vágyról van szó, hanem kizárólag arról a sóvárgásról, hogy valamilyen élmény vagy valaminek a megszerzése vagy valamitől való megszabadulás elhozza a tartós belső békét és nyugalmat. Ez az a sóvárgás, amit az én képzete hoz magával, vagyis az a nézet, amit épp magunkénak tudunk, az az elgondolás, amivel teljesen azonosulunk. Lehet úgy is nevezni, hogy a vágy önmagunk megvalósítására, miközben ezt a megvalósítást valamilyen belső vagy külső állapot megszerzésében és megőrzésében látjuk. Ez a boldogság iránti vágy, csak épp a boldogságunkat csupa állandótlan dolog között keressük. Ezért elkerülhetetlenül elégedetlenek maradunk, szenvedünk. Ez a második nemes igazság.

De létezik megoldás erre a lényegbevágó problémára. A szenvedés oka megszüntethető, ez a harmadik nemes igazság. Van megszabadulás a hat birodalomból, van menekvés az elégedetlenségtől. Ez a megoldás pedig az ok, a sóvárgás megszüntetése. Vagyis a gond forrása nem abban van, amire vágyunk, nem abban, hogy épp milyen helyzetben vagyunk vagy milyenek az életkörülményeink. A baj oka maga a vágy, az igyekezet, hogy állandótlan tapasztalatokban, az öt halmazban, a folyamatosan változó külső és belső dolgokban találjuk meg a tartós nyugalmat. Ez jelenti a buddhizmus végső célját, elérni a valódi boldogságot, ami nem a pillanatnyi, múló élvezeteken alapul. Mint említettem, itt nem az összes szándék megszüntetéséről van szó, hanem arról a tévedésről, hogy mulandó élményekben megtalálhatjuk az elégedettséget, amit keresünk. A szenvedés okának megszüntetése annyit jelent, hogy felhagyunk az értelmetlen kereséssel, ami mindeddig csak fájdalommal járt számunkra, mert olyat akartunk találni, ami sosem létezett. Képzeljük csak el, milyen az, ha valaki mondjuk harminc éven keresztül fél valamitől, ami nincs, és mit jelent az számára, mikor rájön, hogy az valóban nem is létezett. A félelem teljesen megszűnik, és az illető megnyugodhat. Azt azonban még kevés tudni, hogy létezik megszabadulás.

Van útja a szenvedés megszüntetésének, és ez a nemes nyolcrétű ösvény. Ez a negyedik nemes igazság. A nemes nyolcrétű ösvény a következőkből áll: helyes nézet, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életvitel, helyes törekvés, helyes éberség, helyes összeszedettség. A helyes nézet magának a négy nemes igazságnak a belátása. A helyes elhatározás jelenti az eltökéltséget a lemondásra, a rosszakarattól mentességre és a nem ártásra. A helyes beszéd jelenti a tíz káros tettből a beszédre vonatkozó négy cselekvés (hazugság, durva beszéd, széthúzást okozó beszéd, fecsegés) kerülését. A helyes cselekvés a tíz káros tettből a testre vonatkozó három (ölés, lopás, helytelen szexuális viszony) kerülése. A helyes életvitel az olyan foglalkozások kerülését jelenti, amik mások kárára vannak, mint a kereskedés fegyverekkel, mérgekkel, kábítószerekkel, emberekkel vagy hússal. A helyes törekvés a káros tudati tényezők – amik akadályozzák a megvilágosodás elérését – megszüntetését és azok létre nem hozását, illetve az üdvös tudati tényezők – amik elősegítik a megvilágosodás elérését – megőrzését és létrehozását jelenti. A helyes éberség azt a tiszta figyelmet jelenti, ami értékelés, magyarázkodás vagy érzelmi kötődés nélkül tudatos arra, ami éppen történik. A helyes összeszedettség a figyelem egyetlen tárgyon való nyugodt megtartását jelenti, aminek következtében a tudat elcsendesedik és lenyugszik. Ezt a nyolc tagot három csoportba sorolják: erkölcsi fegyelem (beszéd, cselekvés, életvitel), meditáció (törekvés, éberség, összeszedettség), és bölcsesség (nézet, elhatározás). Ez a három képezi a buddhista ösvényt magát, ami elvezet a megszabaduláshoz.

Középút

A Buddha a saját tanítását a középútnak nevezte, ami elkerüli a végleteket. Ezt a középutat testesíti meg a nemes nyolcrétű ösvény. Hogy mitől középút, ezt a nyolcas ösvény három fő csoportja szerint könnyen megérthetjük.

A viselkedésben, az erkölcsi magatartásban a középút azt jelenti, hogy a tanítás az ártalmatlanságra és az együttérzésre teszi a hangsúlyt. Az ártalmatlanság azt jelenti, hogy az ember kerüli, hogy másoknak szenvedést okozzon. Az együttérzés jelentése pedig az, hogy törekszik csökkenteni mások szenvedését. Vagyis az ember próbál nem okozni bajt, másrészt pedig segíteni a bajban levőknek. Bár a buddhizmusban világos előírások, fegyelmi szabályok is vannak, ezek megfelelően rugalmasak, hogy az élet különböző helyzeteire alkalmazhatóak legyenek. Így van a tíz káros tett, amelyek megadják azt a kiindulópontot, amiktől az ember igyekszik tartózkodni. Az ezen túlmenő kérdések tekintetében – kezdve az öltözködéstől a házasságon át az államvezetésig – a buddhizmus az adott korhoz és kultúrához alkalmazható, ahogy az történt már számos esetben az évezredek során.

A középút a meditációban, vagyis a tudat művelésében egyrészt az élvhajhászás és önsanyargatás szélsőségeinek kerülése, másrészt a tudat nyugalmának és éberségének egyensúlyban tartása. Az élvhajhászás az élvezetekben való teljes elmerülés, amikor valaki csak arra tud gondolni, hogy miként érje el az érzéki vágyai kielégítését újra és újra. Az önsanyargatás az, amikor az ember különböző kínoknak veti alá a testét a koplalástól az öncsonkításig, mivel azt hiszi, így érheti el a megszabadulást. Ezek a szélsőséges viselkedésformák itt olyan értelemben veendők, mint amiket az emberek azért végeznek, mert ebben találják az élet értelmét illetve ezt látják útként ahhoz, hogy elérjék az élet célját. A buddhista meditáció gyakorlásában a nyugalom és éberség együttes alkalmazása jelenti az összeszedettség és belátás művelését. Az összeszedettségben a nyugalom kap nagyobb jelentőséget, mivel ezzel elcsendesednek a tudatban zajló folyamatok, így az hasonlatossá válik a nyugodt tó vizéhez. A belátásban az éberségen van a hangsúly, ami a tó hasonlata esetében az, hogy mivel a víz nyugodt, ezért kitisztult és átlátszó, aminek köszönhetően lelátni egészen az aljáig. A belátás azt szolgálja, hogy az ember felismerje a dolgok valódi természetét – a három jelleget – és ezzel bölcsességre tegyen szert.

A bölcsesség esetében az a középút, ami kerüli a létezés és a nemlétezés, az örökkévalóság és a megsemmisülés tanainak végleteit. A létezés és örökkévalóság véglete azt jelenti, hogy egy lény – legyen az ember, istenség, vagy bármi más – mindentől függetlenül és ezért örökké létezik. A nemlétezés és megsemmisülés véglete jelenti azt, hogy a halállal a lények teljesen megsemmisülnek, tehát megszűnnek létezni. E szélsőséges szemléletek helyett a buddhizmus az állandótlanságot, a függő keletkezést és az újraszületést tanítja. Tehát egyetlen lény sem létezik örök, változatlan formában (még az istenek sem), minden lény folyamatosan változik az okok és feltételek mentén, és ez a folyamatos változás végtelen számú életen át tart.

Furcsának tűnhet, hogy a bölcsesség a nemes nyolcrétű ösvény első két tagja, miközben a hármas felosztásban az utolsó. Ennek az a magyarázata, hogy mikor elindulunk egy úton, először tisztába kell kerülnünk azzal, hogy milyen irányba és hogyan menjünk. Ez egy elméleti megértés, egyfajta térkép az útról. Amikor pedig az utat végigjártuk, elértük a célt, akkor az, ami addig elmélet volt, belső felismeréssé, belátássá válik, vagyis bölcsességgé.

Menedékvétel

Hogyan indul el valaki ezen az úton, hogyan lesz valakiből buddhista? Úgy, hogy elfogadja a Buddha tanításait, s igyekszik azokat a gyakorlatba átültetni. Ennek az elhatározásnak a formája az, amit menedékvételnek hívnak, mely során valaki menedéket vesz a három kincsben. A három kincs a Buddha, a Dharma (tanítás) és a Szangha (közösség). Menedéket venni azt jelenti, hogy beláttuk, a három kincs az, ami egyedüli menedékünk a létforgatagból, az újraszületések sorozatából, a szenvedésből, s ami által elérhetjük a végső megszabadulást. Menedéket venni a Buddhában azt jelenti, elfogadjuk, hogy ő elérte a tökéletes megvilágosodást, s helyesen tanította az utat, ami által mi is elérhetjük azt. Menedéket venni a Dharmában azt jelenti, elfogadjuk, hogy a tanítás jó, és számunkra közvetlenül feltárja a megszabadulás elérésének módját. Menedéket venni a Szanghában azt jelenti, elfogadjuk, hogy a Buddha tanítványai, s azok tanítványai, egészen napjainkig helyesen őrizték és valósították meg a tanítást, amit így mi is megismerhetünk és elsajátíthatunk.

Egy világi számára, vagyis aki nem szerzetes, öt fogadalom van, amit a menedékvétel után le szoktak tenni. A fogadalmak letétele nem kötelező, illetve lehetőség van arra is, hogy valaki ne mindet fogadja meg. Ez azért van így, mert a fogadalmak szerepe abban áll, hogy segítse az embert a buddhista ösvényen, vagyis ezek a gyakorlati képzés részei. Egy szerzetes esetében jóval több fogadalomról van szó, minthogy a szerzetesi élet célja a buddhista út minél tökéletesebb megvalósítása, s a megszabadulás minél biztosabb elérése. A világiak számára az öt fogadalom a következő: nem venni el életet; nem venni el, amit nem adnak oda önként; nem folytatni helytelen nemi viszonyt; nem állítani hamisat; nem fogyasztani bódító szereket. Az első négy már ismert a káros cselekedetekből, míg az ötödiknek a jelentősége abban áll, hogy ha valaki bármilyen bódító szert fogyaszt – leggyakrabban szeszes italt – az erkölcsi érzéke tompul, s nagyobb eséllyel szegi meg az előző négy fogadalmat, illetve követ el más helytelen tettet.

A világiak esetében a buddhizmus gyakorlásának főbb formái az adakozás, az erkölcsi fegyelem és a tanítás fokozatos megismerése. De emellett természetesen akinek indíttatása van rá, az meditációs gyakorlatokat is folytathat, ahogy azt sokan teszik is. Ami fontos, hogy még ha kis lépésekkel is, mi magunk váljunk jobb emberekké, akik képesek békét és nyugalmat találni önmagukban, és kedvességet gyakorolni mások irányában. Ezen az úton juthatunk el végül a maradandó boldogsághoz, a megszabaduláshoz.